Gyenge próbálkozás. Egyedül a naplómnak szoktam és a blogomnak, szóval kár erőltetnem az optimista bejegyzéseket. Igazság szerint jól esik szidkozódni és elmerülni az önsájnálatban, mikor leírom a gondolataimat. Kimondom: Kurva jó érzés!
Igazság szerint senki nem kérdezi meg, hogy hogy vagyok. Na jó enyhe túlzás. Minden barátom megkérdezi, de valójában kevesen vannak, akiket tényleg érdekel is. Bánt a dolog, persze, hogy bánt, de mit lehet tenni? Egyik barátnőm mesélte, hogy még a barátja is csak meghallgatja, amit mond, aztán a saját dolgait kezdi el mondani. Én is így vagyok vele. Meghallgatnak, de választ gyanánt oda dobott aha-n kívül egyáltalán nem kapok választ. Nyilván nem várhatom el, hiszen mindenkinek meg van a maga problémája, csak olykor az olyan lelkiszemeteszsákok, mint például én, elkezdenek telni és muszáj kiüríteni. Gyönyörű és talán elcsépelt hasonlat, de akkor is így van. Nem is tudom, mit várok. Talán csak ez is egy olyan nap, hogy tele lettem. Sosem várom el az emberektől, hogy segítsenek nekem, mivel ez az ő döntésük. Bár a barát az attól lenne barát, hogy meghallgat és segít, nem? Nem tudom... Most mindenki le van terhelve, most mindenki fáradt és nyűgös. Most senkinek nincsen ideje a másikra csak magára. Bárhogy is nézzük én is a gondolataimat a világhálóra rakom és kicsit reménykedem benne, hogy valaki olvassa és netán együttérez velem, vagy hasonló helyzetben van. Hiszen jó tudni, hogy nem vagyok egyedül.
Egész nap van kivel elhülyéskednem és sokan mondják nekem, hogy szeretnek. De amikor úgy érzem, hogy nyavajognom kell, alig találok valakit. Ma például elgondolkoztam azon, hogy komolyan színész szeretnék-e lenni. Szeretnék. Tényleg. Nagyon. Több éve erre hajtok. De ehhez kellene tehetség is. Eddig azt hittem, hogy van. Úgy tudtam, hogy van bennem valami plusz. De tudjátok, mit érzek most? Azt, hogy mitől lennék más mint a többi 20 diáktársam, aki ugyan csak erre készül. Mivel tudnék én többet felmutatni, mint ők? Semmivel. Semmivel sem vagyok jobb egyiknél sem. Tudom, csak második éve, hogy ebben a gimiben tanulok. És elértem azt, hogy az osztályban jó helyem legyen és ügyesnek gondoljanak. De vannak napok, hetek, talán még hónapok is, mikor semmi sem jön össze. Ilyenkor nagyon szívesen kirohannék a világból azt kiabálva, hogy Én ehhez kevés vagyok! Én ezt így nem bírom!
Aztán pedig rájövök, hogy még több munka kell, még több gyakorlás, még több suliban töltött idő, még több verijték, még több vér (és van, hogy ez szó szerint értendő) és még sokkal, sokkal több könny. Ki mondta, hogy mindig mindenből a legjobbnak kell lenni? Vagy azt, hogy nem lehet néha megbukni? Senki. Csak az én maximalista felfogásomban van úgy, hogyha nem megy valami, akkor ki kell borulni és azt kell mondani, hogy ezt utálom és nem csinálom.
Hülyeség, mivel mindenki tudja, hogy úgy is megcsinálom. Soha nem volt még olyan, hogy nem. Esetleg nem lesz annyira hatalmas jó dolog, de akkor is megcsinálom és nem fogok azon bánkódni, hogy a fenébe is feladtam.
Egy dolog van, amiben ezt teszem és az a kapcsolatok. A szerelem. Ma kint volt a srác a suli előtt. Ott ahol én is voltam. Titkon mindig őt néztem és jó volt látni. Jó kedvem volt csak a tudattól, hogy ott van és esetleg, olykor rám téved a tekintete. Mikor bementem pár cuccomért, az ajtó üvegében mindig megkerestem a tekintetét, hogy hátha néz, de sajnos nem. :// De még ez sem szomorított el annyira. Csak akkor lettem kedvetlen, mikor elköszönt haverjaitól és elment. Vicces, mert még holnap látni fogom. Mégis szar kedvem lett. Talán mert éreztem, hogy lassan tényleg egyáltalán nem fogom látni. Szomorú, de én baltáztam el és most szenvedhetek. Ez van akkor, ha valamit nem viszek véghez.
Éppen ezért és erre gondolva szombatig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a színházban remek előadást csináljunk. Mindent megteszek!